„Egy új kép egyszeri esemény, születés, mely új formával gazdagítja a világképet, azt, ahogy az emberi szellem megragadja a világot.” Matisse 1
Tér, idő, festészet
„Azt a vehemens pátoszt, amellyel a szubjektum magához ragadta a teremtés attributumát, a természetutánzás axiómájának lenyűgöző érvénye provokálta ki. E konfrontáció még nem zárult le, noha már új formulák látszanak diadalmaskodni.” – írta Hans Blumenberg 1957-ben.
Kétségtelen, hogy azóta a képzőművészet formai, és fogalmi átalakulásai egyaránt mérhetőek a fotó illetve a film térhódító tevékenységének erősödése nyomán, ahogy ez a hatás Fazakas-Koszta Tibor művészetében is megfigyelhető. Fazakas hosszú utat járt be, amíg eljutott a fotórealista, figuratív, filmszerűen mozgalmas festészetig.
Korai munkái egyfajta művészettörténeti feldolgozások, és sajátos ars poétikák, szakmai önértelmezések, amelyek ikonikus festők munkáinak újragondolásán, újraalkotásán alapult. Szisztematikus alkotó tevékenysége nyomán, sorozataiban megidézte szinte a teljes festészettörténetet, a középkortól a posztmodernig, de kiemelt nagy elődöket, Fra Angelicótól Max Ernstig, Dalín Picassón át Csontváry-ig, mint egyszerre szimbolikus és valóságos szellemi-kulturális-vizuális fundamentumát. Pár évvel ezelőtti képein, az arcnélküli alakokkal, emberméretű sakkfigurákkal felfestett romantikus látomásai láthatóan visszatekintenek a nagy festőóriásokra, Tizianóra, Rubensre, de feltűnnek nála a szentendrei központú, magyar művészekből álló Európai Iskola nyomai, például Korniss Dezső nonfiguratív motívumai is.
Ami azonban az itt látható munkáinak alaphangulatát ma is elsősorban meghatározza, az a mágikus realizmus Giorgio de Chirico, és a szürrealizmus, René Magritte, Max Ernst. De számomra felsejlik az európai figuratív festészetnek, és a grafikai tendenciáknak a legpregnánsabb, de lazán egymáshoz kötődő tagokból álló csoportja, a Lipcsei Iskola, s annak egyik kulcsfigurája, Neo Rauch is, akinek a látásmódja és váratlan képzettársításai beidéződnek az új képek láttán.
Fazakas festményeinek múltidéző tevékenysége azonban egyre inkább elhalványul, - egyre gyakrabban társul a jelen látomásaival, hogy aztán szinte teljesen a valóságból, saját idejéből táplálkozzon. A Korunk metafizikája (2014) vagy a Posztmodern (2016) pedig már címében is jelzi a koncepció megváltozását, a jelenbe érkezést. A hátterek, és az alakok egyes mozdulatai, a kompozíciók ugyan a szürrealizmus és a mágikus realizmus formavilágára utalnak: Délután, Venus ládája, Nyár, 2011; Égi és földi dolgok, Szenvedély, 2014, de a növényzet a magyar táj elemei, a figurák ruházata, és a tárgyak mindennapi környezetünkből származnak: Integrum, Léda 2015; Margit, Piknik 2016.
A festő maga is változik az ábrázolások átalakulásával, s a homogén színfelületeket felváltják a modellált geometriai-, majd emberi testek, a semleges háttereket a valóságos tájak, a sematikus figurákat a pontos
anatómiával megrajzolt alakok, élethű emberi portrék.
Tér, idő, titok
Ahogy a festészet idejét felváltja a jelenidő, a szoborszerű alakokkal berendezett kulissza terek helyett storyboard-szerű életképek kerülnek a képekre, amelyek alakjai ugyan arctalan bábuk, vagy maszkban pózoló figurák, de az ember életének ma is élő nagy témáiról szólnak, emberi kapcsolatokról, vágyakról, a természetről, a mai korszak elidegenítő technicizáltságáról: Hóesés 2012; Amrita 2013; Szenvedély, Eltakarás-felfedés, Hírnök 2014.
A Szenvedély című képen a két - feltehetően egy párt alkotó - női és férfi figura álarcot visel. A kép címe ad némi támpontot, hogy mi az amit a szereplők a személyiségük elrejtendő oldalának tartanak, amire talán az erőtől duzzadó kos is utal. De a filozófiai magyarázat nem ennyire egyszerű.
A maszk távolságot nyit, hiányt állít elő, de fetisizál is, megszünteti a megismerhetőséget, az ember arcvonásainak, a tekintetnek a hiánya a személyiség, az én hiányát jelenti, és a befogadható “kép” instabilitását idézi elő. A maszk nemcsak elrejt, de egyéb kérdéseket is felvet. Ha magunk viseljük az álarcot, másképpen látunk-e kifelé? Másképpen látjuk-e magunkat? Felvállaljuk-e könnyebben a személyiségünket, a tetteinket? Vagy csak illúzió ez a rejtekezés?
Hasonló kérdéseket tesz fel és hasonló színpadszerű tereket hoz létre installációiban, filmjeiben Andro Wekua, Berlinben élő örmény művész, aki kétdimenziós munkáiban montázsszerűen dolgozik, alakjait maszkban, sematizáló álarcban ábrázolja, de legújabb kétdimenziós munkáiban feltűnnek a fotórealista portrék is.
Nemcsak az álarc és az arcok hiánya, de a filmi effektek felkínálják a kívülállás pozícióját, nem kívánnak beengedni, kerülik az intimitást. Nem “nevezik meg” a szereplőket, nem személyesítik meg a jelenet résztvevőit. A figurák csak eljátsszák önmagukat, de nem azonosulnak vele. A korszak, vagy az ember kritikája ez? Mit takar az álarc? A kérdések megválaszolatlanul lebegnek a képeken, az aurájukat feszítve. Emiatt vonzanak, és emiatt keressük meg magunkban a saját válaszainkat.
Tér, idő, ember
Fazakas legújabb munkái azonban “ledobják magukról” a maszkot, arcot öltenek, elveszítik a művészetbe ágyazottságukat, történetiségüket, és egy mai, és a művész saját mágikus-szürreális irányát határozzák meg, persze a megszerzett képi tapasztalatból táplálkozva. A szinte fotórealista jelenetekben a szereplők igazi emberekké válnak, valóságosnak tűnő tevékenységet végeznek, de a megragadott pillanatban mindig marad némi rejtély - ami a festményeken egy konstans jelenlevő kézjegyként van jelen.
A művészettörténettől való lassú elszakadás évről-évre nyilvánvalóan érzékelhető képi változásokat hozott, de Fazakas művei továbbra is kapcsolatban maradnak a múlttal, és a képeiben megjelenő végeredmény egy új valóság, a ma láthatatlan belső történéseinek sajátos elbeszélése.
Ha arra gondolunk, hogy a jövő nemzedéke a művészetünkön keresztül tekint majd ránk - ezekből és ehhez hasonló képekből következtet lelkiállapotunkra, szenvedélyeinkre, belső vívódásainkra, a spiritualitáshoz kötődő állandó viszonyunkra, élénk fantáziánkra, amely alapvetően határozza meg mind verbális, zenei, mind vizuális kultúránkat.
A Piknik a legösszetettebb mű, ahol az alakok egy képtérben helyezkednek el, de nincsenek kapcsolatban egymással. A háttérben egy idilli, de elhagyatottnak látszó sárgára festett, kétszintes oszlopos portikusszal megnyitott mediterrán házat látunk. Egy fürdőnadrágos kamasz éppen kilép a képből, egy fagylaltot evő, fehér tányérsapkás kisfú és egy nő, aki egy lekváros tálkát nyújt egy a képen már nem látható személy felé. A magas fűben, sásban játszódó háromalakos jelenet akár egy hétköznapi kerti délutáni életkép is lehetne, ha egy kékszárnyú fiúangyal nem pottyanna be a képbe. Az előtérben álló gyerek és nő arcán derűs félmosoly játszik, mégis a mű atmoszférája, melankolikus, egyfajta fájdalmas “sehollét” és elmúlásérzet lebegi be, amit a tér bizonytalansága is fokoz.
Az alkotó örök nyughatatlansága, kétségei fejeződnek ki abban, ahogy a szent és a profán, a spiritualitás és a vitalitás, a szelíd visszavonulás és a hivalkodó agresszió, a meditáció lebegése és az érzéki vágy közötti vékony hártyán mozog, amelynek legkifejezőbb példái a Margit – Szent és profán No.4, a Posztmodern, a Léda – Hommage á Csernus 2016, és a Jelek 2015.
A Posztmodern és a Margit számomra felidézik Marc Quinn szobrait, aki a mai világ hétköznapi extravagáns ikonjait „önti szoborba”, s teszi fel kérdését, hogy merre halad a világ? A Léda a mai Nő mibenlétét firtatja, aki a természettel való intim egyesülését sem tudja elképzelni a divatvilág fétistárgya nélkül, s táskával indul a vízparti nádasba. Másképp feltéve a kérdést a női lét mennyire kötődik az anyagisághoz? Mennyire része még az ember az áhított földi paradicsomnak? Relevánsak-e még ezek a kérdések, vagy csak a kritikus, elidegenítő, elemző rápillantás az érvényes.
Fazakas ugyan láthatóan valóságos jeleneteket dolgoz fel, fotókat és modelleket használhat a legújabb munkáihoz, de nem mond le a művészettörténeti utalásokról sem. A Jelek-en meditáló férfialak a felöltözöttségével Manet Reggeli a szabadban-ját idézi meg, a Nem Magritte almája pedig már címében jelöli a megidézettet. A képek elsősorban a női szépség történeti hordozójára, a testre, az aktábrázolás szerepére, a nőiségre, és a férfi-női kapcsolatok minőségére kérdeznek rá, de megnyugtató választ nem adnak.
Ahogy Blumenberg írja: Az új meglátása és létrehozása nem ösztönös kíváncsiság dolga többé, hanem „metafizikai szükséglet: az ember megkísérli igazolni önmagáról bírt képét.” A művek narratívak, de nem egy látható, érzékelhető jelenet történéseit mesélik el, hanem a belül zajló eseményeket, a folytonos önelemzést, a kételyeket fogalmazzák meg. A képek a látható világ részletei, de nem cserélhetőek fel a valósággal, habár nagyon rímelnek rá, de mindig ott marad bennük a meg nem magyarázható rejtély.
Muladi Brigitta,
művészettörténész